HTML

Bor-must-ra

2013.12.03. 01:01 gus

Régóta terveztük, hogy a helyi borkínálat felmérése céljából ellátogatunk Etyekre, ami Budapestről igazán egyszerűen megközelíthető, bár kóstolás céljából autóval nem érdemes nekiindulni. A volánbuszjáratok viszonylag sűrűn járnak, mi azonban a komfortosság jegyében vegyes üzemmódra váltottunk: a Déli pályaudvartól Biatorbágyig vonattal mentünk, onnan pedig volánnal tovább. A vonatra panasz nem lehet, a piros Siemens csöndes és gyors, csak a biatorbágyi vasútállomás ad némi okot esztétikai természetű panaszra: egy szigetnyi Észak-Korea a nagy magyar valóság tengerében.

A buszcsatlakozásunk kicsit szoros volt, de szerencsére késett annyit a Volán, hogy végül nem maradtunk le róla. A buszozás sem több 20 percnél, és a viteldíj is rugalmasan alakul: a sofőr általi kiszabása ránézésre vagy hasra ütésre történik. Alkudni is lehet: egy utánunk felszálló hölgy legfeljebb 130 forintot tartott arányosnak az általa megteendő távolsággal, ez az összeg azonban nem találkozott a sofőr által találomra és némi spontán szociológiai ismeretre támaszkodva megállapított, de egyébként sem túl magas 200 forintos viteldíjjal. Persze győzött az utas: sofőrünk gyorsan belátta, hogy a 130 is pont annyival több a semminél.

Etyekre megérkezve tüstént a Lakos Etyeki Borházban ütöttünk tábort, és a reggelire elfogyasztott Krajcsi-féle mazsolabor sem okozott csalódást. Bár a költségvetési tervezetet a maga 600Ft/dl árával már idejekorán megbillentette, de be kellett látnunk, az ár és a minőség között nincs jelentős diszkrepancia.

IMAG0001B_resize.jpgAz éhgyomorra felhajtott borból jókedvet merítettünk, és bizakodva vettük az irányt a Körpince felé, ahová nem sokkal dél után érkeztünk meg. Meglepetésünkre csak egyetlen pince – mit ad Isten!, a Krajcsi családi pincészet – volt nyitva, úgyhogy nem volt kérdés, melyik irányból isszuk végig a kört, a kezdet egyben a véget is jelentette. De sajnos minőségben is. A borász szerint a 2013-as ’kaberné szavinyon blank’ már készen állt a fogyasztásra. Szkeptikusak voltunk, de nem sajnáltuk a fejenként 200 forintot. Pedig jobban jártunk volna, ha sajnáljuk, amilyen kitűnő volt a mazsolabor, olyan felejthető a sauvignon blanc, illetve nem volt felejthető: hosszú időre megjegyeztük, hogy itt többet nem iszunk. A bort csak azért nem mertem a földre kiönteni, mert a környéken bóklászó spánielnek nem akartam nehéz pillanatokat szerezni. Felhajtottuk, továbbálltunk.

P1100292_resize.jpg

A CBA éppen útba esett: gyorsan némi borsos szalámit, zsemlyét és csokit vételeztünk. A közértből kilépve két kellemes meglepetésben volt részünk: egyrészt egy ismerőssel akadtunk össze, aki a Zarándok Pincét ajánlotta figyelmünkbe, másrészt a parkolóban – a Nemzeti Együttműködés Rendszerének peremén – egy sajtos árulta különféle kiváló és nem túl drága portékáit.

P1100298_resize.jpgP1100300_resize.jpgP1100299_resize.jpg

Parenyicára és hagymás fehérsajtra fizettük be magunkat, majd el. Irány az Öreghegy és a Zarándok Pince. Kellemesebb időt nem is kívánhattunk volna, 21 fok, rövidnadrág, gyorsan és bizakodva érkeztünk a figyelmünkbe ajánlott objektumhoz. Más vendég éppen nem lévén késlekedés nélkül követtük a 4 másodperccel korábban megismert borászt a pincébe, borkóstolás céljára. Az etyeki termővidéken a fehér szőlő dominál: elsőre egy érdekes és ritka házasítást kóstoltunk: zöldventelini-szürkebarát. Nem kellett csalódnunk, ilyen kiváló fehérbort ritkán iszik az ember. Ezután még chardonnay-t és mást is megkóstoltunk, majd miután a hűvös pincéből a ház melletti kellemesen napsütötte padozatra költöztünk, vendéglátónktól még némi sajtot és pálinkát is kaptunk.

P1100317_resize.jpg

Összességében több mint két órát töltöttünk el itt, a borkóstolásért olyan érdemtelenül keveset kellett fizetnünk, hogy le sem írom, viszont vittünk egy-egy palackot a zöldventelini-szürkebarát cuvée-ből, palackonként 2000 forintért, ami nem kevés, de egyrészt nem lehetett üres kézzel távozni, másrészt, ha lehetett volna, akkor is vettünk volna belőle. Piszok jó a bor, na! Innen lefelé vezetett az utunk, a Rókusfalvy Pincészet felé, de előtte még beugrottunk sütizni és szörpözni (fenyőtoboz-, levendula-, hársfavirágszörp és társai), majd továbbhaladva a cél felé be kellett térnünk Feri bácsihoz, aki, miután fanatikus simsonosként megtudta, hogy egy ideig én is ezt a típust kultiváltam (Hála az égnek, sikerült eladnom!), nem eresztett bennünket.

P1100337_resize.jpg

"Gyertek be, simsonosok!” felkiáltással beterelt minket a borospince fölé épült kis házba, amelynek enteriőrje az esztétikai és világnézeti eklekticizmus jegyében került kialakításra: Nagy-Magyarország dekoráció a falon, balra Krisztus a kereszten, ezek mellett pedig mintegy magától értetődő közelségben egy teljesen hétköznapi Lenin-ábrázolás. A borról, amit kedvességből kaptunk, és vendéglátónk unszolására fejenként három pohárral felhajtottunk, nem számolnék be részletesen. Maradjunk annyiban, hogy vörös volt.

P1100339_resize.jpg

Mire ránk esteledett, csak megérkeztünk a Rókusfalvy Pincészethez, ami egyáltalán nem okozott csalódást: minőségi anyagokból kialakított belső tér, hozzáértő személyzet, finom Chardonnay. Előítéletünket a tapasztalás ledöntötte: Rókusfalvy képes volt a celebstátuszt kinőni, és borászként is kiváló produktumot alkotni. Innen a gyakornokként ott dolgozó fiatal agrármérnök 530d BMW-jével távoztunk.

Szólj hozzá!